„Rapid randi”, vagyis rövid időd volt a bemutatkozásra. Mire helyezted ebben a hangsúlyt, és milyen reakciót vártál a kurátortól? 

Az eseményre készülve érzékeltem, hogy az egyes művek koncepcióját és háttértörténetét az idő rövidsége miatt nem fogom tudni ismertetni a beszélgetések során. Így átgondoltam, hogy mi az a konceptuális ív, ami az egyes munkákat összefogva elvezet az engem jelenleg művészként foglalkoztató kérdésekig és ezen keresztül be tudom mutatni azt a projektet, amin éppen dolgozom. Ahogy azt előre sejtettem, az egyes találkozók során a hangsúly természetszerűen helyeződött egyik vagy másik aspektusára a munkásságomnak, aminek igyekeztem teret engedni.
A kurátorok felé nem volt konkrét elvárásom, az eseményre úgy tekintettem, mint egy kommunikációs lehetőségre, ami a beszélgetés rapid jellege miatt maximum a szimpátia létrejöttére elég, konkrét tervekkel kapcsolatos ötletcserére nem igazán. 

Szerinted mivel nyerted el a kurátor tetszését? Mi bennetek a közös? Vagy épp az ellentétek vonzzák egymást? 

Az érdeklődésbeli azonosságokra hamar fény derült a beszélgetés során, ami megteremtette a kölcsönös szimpátiához az alapot. Sárai Vandát elmondása alapján a művészet, a dizájn és a technológia keresztmetszete érdeki, valamint jelenleg a posztinternet művészet kritikai lehetőségeit kutatja. Az említett hármasság az én munkásságomban is megfigyelhető, valamint a posztinternet művészet fogalma is felmerülhet a munkáim értelmezése kapcsán.   Az általam legtöbbet használt technika a szövés, amit az iparművészet területéről emelt be a képzőművészet az eszköztárába, emiatt egy-egy, a médiumot használó munka automatikusan a dizájn határterületére téved az értelmezése során.
A kiállítási tervben, ami jelenleg formálódik a fejemben a virtuális térben történő gyászolás és megemlékezés által felvetődő kérdésekkel foglalkozom. Installatív sírkő-szőttesek formájában dolgozom fel a virtuálisan tárolt személyes adatok, így az elhunyt szeretteinkhez köthető emlékeink elveszésének kérdését, ezzel téve kísérletet arra, hogy az emléket állítsak elhalványuló emlékezetnek. Mindehhez olyan vizuális nyelvet használok, ami ötvözi a hagyományos és a közösségi médián keresztül történő emlékezés motívumait, formanyelvét, és a virtuálist átemeli a materiálisba. 

Fel tudott vetni a kurátor olyan új szempontokat a terveddel kapcsolatban, ami meglepett, amit megfontolandónak találsz?

Ahogy korábban említettem, a szituáció nem volt alkalmas a közös ötletelés elkezdésére, ez alatt a 15 perc alatt leginkább a terv ismertetésére és megismerésére, valamint a felmerülő kérdések átbeszélésére koncentráltunk. A közös munka során érkezik el a szakasz, ami teret enged annak, hogy kellő mélységgel elmerülve a témában meglepő és megfontolandó új szempontok, és ötletek merüljenek fel, és építsék a közös projektet. 

Mit gondolsz, létezik „szerelem első látásra”? Vagyis a gyorsan kialakuló szimpátia meg tud alapozni egy tartós munkakapcsolatot?

A klasszikus szerelmi klisé ebben a kontextusban nem állja meg a helyét. A magyar képzőművészeti közeg viszonylag kicsi, így az egyes szakmai kapcsolatok esetlegesen már az előtt elkezdtek formálódni, hogy két szakmabeli szereplő találkozhatott volna. A kiállításokon, szakmai cikkeken vagy a közösségi médián keresztül a kurátorok előzetesen sokszor már megismerik a művészek munkásságának egy-egy szeletét, ami vagy megragadja őket vagy nem. Az Esterházy Art Dating felhívására portfólióval kellett nevezniük a művészeknek, így ha más nem, onnan előzetes ismeretet szerezhettek a kurátorok arról, hogy mivel foglalkozik a másik. Emiatt egyértelmű, hogy már a találkozás előtt leszűkül a kör a döntést meghozó fejében, az alapján, hogy kinek a művészeti nyelvével tud a leginkább azonosulni. A helyszínen a személyes meggyőzőerő és a kommunikáció gördülékenysége, vagy annak hiánya csak ráerősíteni vagy rácáfolni tud a megelőlegezett szimpátiára, ami elvezet a végső döntéshez.